Tükörcserepek

Egy velem megtörtént eset okán évtizedek óta fel-felmerül bennem egy kérdés, ami azóta sem hagy nyugodni. Valaki miatt újra eszembe jut, érdekesen ismétli magát az élet.

Előre bocsátom, nem ismerem a helyes választ, csak a pro és kontra érveket tudom ütköztetni annak előre bocsátásával, hogy a boldogsághoz senkinek a jogát nem vitatom el, sőt...

A kérdés az, hogy egy olyan ember, aki a jelenlegi állás szerint gyógyíthatatlan, de kezelhető betegségben szenved, mely betegség idővel elég sok kísérőbetegséget generál, mennyire tervezhet hosszú távra, különösen a párkapcsolat, a családi élet terén.
Arra gondolok, hogy ha igazán szeretek valakit, nem önzés-e magamhoz kötni, miközben tudom, hogy talán soha nem élhet velem, mellettem felhőtlen életet. Ha az a másik szeret, akkor folytonos aggódás lesz az élete, elfoglaltságainkat, programjainkat a pillanatnyi állapotomhoz igazítjuk folyton. Akit szeretek, állíthatom-e egy olyan jövö elé, melynek bármelyik pillanatában áplómmá kell válnia, még akkor is, ha ő ezt teljes természetességgel vállalja? Tehetünk rá ekkora terhet? De szerethetünk-e valakit őszinte szerelemmel hosszú távon, aki beteg, gondoskodásunkra szorul anélkül, hogy ez az érzés lassacskán át ne változzék önként vállalt feladattá, amolyan belső indíttatásból jövő becsületbeli, emberi kötelességgé?
Meddig lehet megkívánni mint nőt/férfit egy beteg embert? Lehet-e élvezni mindig a közelségét, az érintését?

Gondolhatok-e gyermekre, akit lehet, hogy fel sem tudok nevelni, és aki abban nő fel, hogy az egyik szülője milyen sokat vállal, milyen heroikus küzdelmet folytat a családért, beteg társáért, a "minden rendben van" illúziójáért? Kárhoztathatom-e a szeretteimet arra, hogy végigasszisztálják a hanyatlásomat, jobb és rosszabb közérzetekkel tarkított életemet, a lassú leépülésemet? Megtehetem-e ezt annak tudatában, hogy mindenféle statisztika szerint az ilyen betegséggel rendelkezőknek hozzávetőleg 20 évvel rövidebb a várható élettartama? Biztosan azt az életminőséget élik mellettem, amit adni szerettem volna nekik, amire vágynak?
Hangsúlyozom, tudom azt, bárkivel bármikor történhet valami, ami megváltoztatja az ember egészségét, életét, de most arról beszélek, amikor valaki már eleve beteg, visszafordíthatatlanul.

Másik oldalról a szeretet erőt ad. Erőt ad a továbbiakhoz, a nehézségek leküzdéséhez és elviseléséhez. Az igazi szeretet összetart, a baj méginkább összekovácsol. A jó napokat, órákat, pillanatokat jobban megbecsülik azok, akik tudják, bármikor jön a rosszabb.
Aki a betegsége tudatában is vállalja a másikat, nem mártíromságot vállal? Szerintem eszébe sem jut. Legfeljebb hatalmas elszántság és lelkierő kell hozzá. Akkor sem érezzük magunkat mártírnak, ha a szüleinket, a gyerekünket ápoljuk, egyszerűen akkor ez a dolgunk. 

A saját életemben sem tudtam a helyes választ, amikor ez aktuális volt, és most sem tudom. Talán jobb, ha az, aki ebben benne van, nem is gondolja  így át. Bár aki nem csak a mának él, hanem felelősséget is érez az iránt, "akit megszelídített", nem kerülheti el ennek átgondolását, mérlegelését sem.