A 364. sz. bejegyzésben ilyesmit írtam: Belefáradtam abba, hogyha odaadóan viszonyulok másokhoz, ha valódi értéket sugárzom feléjük, akkor hátat fordítanak, vagyis jobban fogalmazva egy olyan forrás leszek számukra, akiért nem kell küzdeni, aki akkor is ott van, ha nem mozdítják a kisujjukat sem.
Ez az érzés nagyon sokszor erőt vett rajtam, egész életem során. Így van ez most is, amikor már semmi és senki nem vagyok, csupán egy ember, akit azok bántanak naponta, akiket a legjobban szeretek. Van, aki kimondott szavakkal, van, aki hallgatással. Kimondatlanul érzékeltetve, mennyire felesleges vagyok, egy szükségtelen, ósdi holmi.
Akkor fordulnak csak felém, amikor kell valami, és én adom örömmel, boldogan, önzetlenül.
Valaki azt mondta nekem jó tíz éve, olyan vagyok, mint a mesében a feneketlen kút. Az elcsigázott vándor mindig talál felüdülést belőlem. Kimerhet a kútból annyit, amennyire szüksége van, ha túl sokat merített, a környező sívó homokra is jut belőle. A baj csak az, hogy soha senkit nem érdekel, a kút miből táplálkozik? Mi kell neki ahhoz, hogy megőrizze, állandóan frissen tartsa az éltető vizét? Ha a kút mindig csak ad, és sohasem kap, előbb-utóbb elapad.
Azt hiszem, soha senki nem foglalta össze találóbban az életemet.
Utolsó kommentek