Mint héj az almát, borít a magány,
körülkerített és szólt: ennyi vagy!
Hordom az élet bőrét, burkomat,
s látom, mindenki páncélt hord magán.
A mindenségből furcsa kivonat:
millió véletlenből összegyűltem,
de a születéssel elkülönültem
s most magány vagyok s új magányra mag.
Gyümölcs vagyok, magamban, idegenben.
Úgy vénülök, mintha kis életemben
át kéne élnem az egész világot.
Nap, föld, eső voltam, most alma, várok:
várom, hogy a halál kezébe vesz
s lehámozza rólam az életet.
(Szabó Lőrinc)
Utolsó kommentek