Mindenki keresi a nagy Ő-t, az Igazit.
Van, aki időnként úgy véli, megtalálta, aztán rájön, hogy mégsem, és ha túlteszi magát a csalódásokon és begyógyulnak a sebek, ismét keresni kezdi.
Van, aki egész életében kutatja és igazából soha nem leli meg. Illetve talán sikerül minden milliomodik emberpárnak. Ekkora az esélye annak, hogy megtaláljuk testi-lelki önmagunk képét egy másik valakiben. Akivel együtt lehet rezzenni, azonosulni tudunk vele a legparányibb dolgaiban is, akit akkor is érzünk minden idegszálunkkal, ha kilométerek százai választanak el tőle. Aki egyszerűen bennünk él, mint egy alterego. Mindennek persze kölcsönösnek kell lennie, mert ha nem az, akkor már nem ő az Igazi, legfeljebb a társas lét érdekében önmagunkkal kötött kompromisszum következménye. A másik fontos ismérve az Igazinak, hogy az előbb említettek életünk végéig tartanak, és egy idő után nem fulladnak ezek az érzések a megszokás szürkeségébe.
A keveseknek megadatott igaz szerelemben nincs Én, csak Ő. Legfeljebb Mi vagyunk.
Az egót egy önzetlen, tiszta kapcsolat nem ismeri. Ez nem azt jelenti, hogy fel kell adnunk magunkat, a személyiségünket, éppen ellenkezőleg. Azt jelenti, hogy annyira egybevágnak vágyaink, szokásaink, értelmi és érzelmi képességeink, értékrendünk, hogy fel se merül a kapcsolaton belül az önérvényesítés gondolata, és igénye. Mert tudjuk, hogy ketten vagyunk egy egész, vagy annál sokkal több, mert minden megsokszorozódik együtt. Másképp fogalmazva akkor és attól vagyok kiteljesedve, hogy Ő van nekem.
Idealizmusnak tűnik? Sokaknak igen.
El lehet rontani egy ilyen ideális kapcsolatot? Ha valaki nem találja meg, akit/amit keres az életében, milyen utakat jár be általában? Mikor és milyen kompromisszumokat kötünk önmagunkkal, és érdemes-e? Szerelem, vagy csak vágyakozás a képzelt boldogság után?
Megannyi kérdés, amikről egyszer talán írok.....
Utolsó kommentek