Tükörcserepek

Ismét online, és nem tudom, legközelebb mikor lesz erre alkalmam...

Holnap vagy holnapután adják haza anyukámat, és akkor megkezdődik a 24 órás szolgálatom. Amióta a baleset történt vele, szinte alig aludtam valamit, mindig az jár a fejemben, mit és hogyan kell majd tennem, hogy neki jobb és könnyebb legyen. Meg az is, hogy miből. Már átrendeztem a lakást a lehetőségeimhez és erőmhöz mérten az ápolásához, de még sok minden kellene.

Megírtam egy levelet sírva, és a címzett helyzetén és jószándékán múlik, tud, vagy akar-e a mostani helyzetemen segíteni kicsit. Egy röpke telefonnal reagált pár nap múlva, és felcsillant egy halvány reménysugár. Annyit mondott, a héten intézi, de pénz azóta sincs a számlámon. Nem tudom, hogyan tud tükörbe nézni, és hogyan számol el azzal az állítólag nagy lelkével, amikor jól tudja, hogy vannak, akiknek napi megélhetési gondjaik vannak miatta?
Olyan kétségbeejtően furcsa volt az egész beszélgetés, de legalább tudom, hogy él. A végén azt mondta, majd beszélünk. Amen. Jó lenne nagyon, de beírtam magamban ezt is az ígéretek hosszú listájának a végére. Ahogy ez a lista nő, a szavahihetősége úgy csökken, és nem csak az én szemeben,

A lelki állapotomhoz nagy "segítség" volt, amikor egy ismerős azt mondta, hogy ebben a korban ebből a helyzetből már nemigen fog talpra állni az anyu, és készüljek fel a legrosszabbra. Tudom én, hogy egy 80. évében járó ember előtt már nem sok jövő áll, de valahogy érzem, hogy nem most fog bekövetkezni. Még nincs rá felkészülve, még nem jött el az ideje. Aztán az villant az agyamba, hogy most még a végtisztességet sem tudnám megadni neki egy fiatalember nemtörődömsége miatt. Nem kívánom senkinek, hogy átélje ezt az érzést.

Egyetlen ember van, a gyermekkori barátnőm, aki szinte a testvérem, aki naponta hív, tartja bennem a lelket, akivel tudok beszélni arról, ami bennem van. Arról is, hogy ha anyu egyszer elmegy, az én feladatom véget ér ezen a földön.

Így telt a hetem, napközben szaladgálással 2 látogatás között, aztán meg főztem is, fogalmam sincs miért, és kinek. Egyszerűen talán azért, hogy elfoglaljam magamat. Szinte csak olyasmit készítettem, amit jóízűen megevett még nem is olyan régen az én drága fogadott fiam. Amikor elkészültem, leültem a konyhában, és jól kibőgtem magam. Az ételhez hozzá se tudtam nyúlni, naponta odaadtam a hajléktalanoknak.

Elolvastam a leveleimet, senkiről egyetlen jó hír sincsen. Sanyi barátom még az iwiwről is törölte magát, teljesen maga alatt van, tele alapvető gondokkal....

Klárika is kérdezte többek közt azt is, hogy van az a fiú, akinek dedikációt kértem tőle. Nagyon megfacsarodott a szívem. Mit mondjak neki? Megírjam, hogy tojik a fejemre, és mióta mindenemet odaadtam neki, emberszámba se vesz? Vagy hazudjak neki egy ilyen ember miatt?

Ha majd tudok, és ha még élek, majd jelentkezem. Január 17-ig mindenképpen. Utána a vízözön.