Időnként el kell jönnöm otthonról a bevásárláshoz, ügyintézéshez szükséges időn túl is, mert enélkül talán nem bírnám tovább. Ezt az érzést csak az érti meg, aki ápolt már a nap 24 órájában magatehetetlen, öntudatlan embert, aki ráadásul az édesanyja.
Végigasszisztálni a lassú haldoklását azzal a tudattal, hogy segíteni nem tudok rajta, a legnehezebb feladat. Megpróbálok könnyíteni neki ahol és ahogyan tudok, de beláttam, ez a saját lelkiismeretemnek fontos, ő vajmi keveset érzékel belőle. A szenvedését, fájdalmait látni, folyamatos könyörgéseit hallgatni már-már több, mint amit ép ésszel el tudok viselni.
Hatalmas lelki teher ez, ami mellett eltörpülne, hogy egy szélhámosság áldozata lettem, ha nem érintené többek közt anyum ellátását is.
Semmiféle haragot nem érzek a "mérnök úr" iránt, ezt biztosan tudom. Inkább szánalom van bennem, hiszen megkapta ő a büntetését a sorstól már évekkel ezelőtt, amikor beteg lett. Talán pont akkor, amikor erre az útra lépett.
Valójában azokat sajnálom, akiket most csap be, akik köré talán ezekben a pillanatokban is szövi a hazugságainak hálóját, hogy aztán a saját céljaihoz (ki)használja őket. A meglévő és a következő áldozatokat.
Mivel a lejtőn nem tud, vagy nem is akar megállni, ő is áldozat, önmaga legnagyobb áldozata.
Utolsó kommentek