Mondják, akkor is így esett.
A junius-végi eget
megszállták őszi fellegek.
A kis csapat. A gyászmenet.
A néma, néma döbbenet.
Barátok. Árva asszonyok.
A nyári égen ősz zokog.
És zokog és zörög nevem
a koszorún: Jelen! Jelen!
Nem láthattam holt arcodat-
kifosztották a gyászomat.
Most már tudom, miért megyek,
most már tudom, hová megyek,
most már tudom, hol is megyek-
örökkön koporsód megett.
És villoghatnak az egek
tükrei tavaszt vagy telet:
köröttem az az őszi nyár.
Vak szemgödör. Halott sirály
De ez a nincs! ez a hiány!
e vonító farkas-magány!
ez a négy fal, ez a fedél!-
szívemre tekereg a szél.
Szívem körül süvöltenek
a nem vagy! és a nélküled! -
vánkos fölött és takaró
alatt befú-temet a hó.
Igy fekszem, fekszem egyedül.
Ágyam szélén az isten ül.
Csak néz, mert nincs rám szava már.
Vak szemgödör. Halott sirály
Nem értek én már semmi mást,
nem hallok én már semmi mást,
csak azt a néma suhogást,
azt a szárnytalan szárnycsapást.
Csak azt tudom, hogy visszaszáll
egy szárnyavesztett holt sirály
Lebeg, lebeg, aztán leszáll.
Szívem vak tengerére száll.
(Zelk Zoltán)
Utolsó kommentek