Tükörcserepek

Elkaptam valami nyavalyát, 4-5 napig lázas, mindenfájós állapotban lézengtem.
Több mint 15 éve nem voltam megfázva, ennek is most kellett megtörténnie, amikor annyira nem hiányzott. Biztosan a pszichés terhek miatt gyengült le a szervezetem védekezőképessége.
Erőt vettem magamon, és  naponta bejártam a kórházba, de most csak napjában egyszer voltam rá képes.
Nem csak a lázas kehesség miatt, de elsősorban mentálisan egyre nehezebbek a látogatások számomra.  A miliő, és az ilyen helyen mindennapos és sajnos természetes látvány, és egyéb érzékszervekkel megtapasztalt jelenségek miatt sokszor a rosszullét környékez. A magatehetetlenség, a totális emberi leépülés és kiszolgáltatottság igencsak megvisel.
Aztán meg lelkiismereti válságot okoz az is, hogy természetesen szeretném, ha anyu olyan állapotba kerülne, hogy hazavihessem, de elképzelésem sincs, egyedül hogyan tudnám megoldani az emelgetését, forgatását, és mindazt, ami az ápolásával jár.
A másik lakásban azóta se voltam, amióta élőben jelentkeztem utoljára. Képtelen vagyok bemenni, ha csak nem muszáj valami oknál fogva. Nincs kiért, és nincs miért... a fiam nincs otthon, anyu sem vár, és a szobája meg üres.

A fiAMnak írtam levelet, mely az 522-es bejegyzésben olvasható vers tartalmának, mondandójának apropóján íródott.
A 11.-én kelt üzenetében foglalt telefonhívás nem jött meg, persze a "valamelyik nap" elég tág fogalom, az ígéretei meg mostanában igencsak "felejtősek" a részéről.
Remélem jól van, és éli a lehetőségek szerinti életét, a Dallos idézet szerint szorgalmasan gyűjtögeti a boldog pillanatokat, hogy legyen majd mire emlékeznie. Ez mindenesetre jó jel, mert aki emlékezni akar, élni is akar.

 Bízom benne, hogy legfeljebb abban a betegségben szenved, amely szelektív módon csak néhányunkkal szemben akadályozza meg az írásban, a telefonálásban, vagy bárminemű jelentkezésben. Ennek a "betegségnek" a leírása pedig nem orvosi tankönyvekben szerepel.