Édes, van úgy, hogy én vagyok a bölcsebb
És te vagy a bátrabb.
S megkínozol, hogy most elmégy örökre
S míg tűzöd a kalapod s kötöd a fátylad,
Szivarom füstjén a szó incselkedőn feléd karikázik:
- Esőre áll, megázik.

Meg van úgy, édes, hogy te vagy a bölcsebb
S én vagyok a bátrabb.
S gyötörlek, hogy most elmegyek örökre,
Bot, keztyű, felöltő... s többé sose látlak.
S kacér kis topánka-szavak topognak utánam a lépcsőn:
- De nem jön ugy-e későn?

Óh ha egyszer egyszerre lennénk bölcsek!
Vagy egyszerre bátrak!
S mennénk örökre... s felhajtanánk egy cseppig...
S karom lankadna: repülj, most elbocsátlak...
S táncolva tüzes karikákon ő jönne a lépcsőn értünk:
- Kip, kop... szerettünk, éltünk.

( Gellért Oszkár: Szerelem)