Egy erős szellem terjesztette szét
A hegyek fölött nagy, fehér kezét.
Tekintetének fénye rám mered,
De én nem félek: nem bánt engemet.
Fekete mélyben bukkantam reája.
Magas csúcsokra csalogat ruhája.
Mély álmaimból gyakran keltem én.
Játszom az élet s halál ösvenyén.
S órákon át, míg szívem fájt nekem,
A hegyi úton lassan járt velem.
És hűvös kezét áldón tette ottan
Hő homlokomra és én - megnyugodtam!
(Hermann Hesse: A magány)
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://roane.blog.hu/api/trackback/id/tr88713880
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek