Síromra ne hozz virágokat
Fedje azt nehéz, szürke kő
Ha letéped, az is meghal
Feltámadás meg úgyse jő
Illatát itt már úgy sem érzem
Szép szirmait sem láthatom
Mind csak a világ miatt van
Hogy ne érjen téged bántalom.
Kalmár, kapzsi virágkufárok
Kiket kegyeletérzelmed gazdagít
Árulják kenetteljes, álszent pofával
Az emlékezés és szeretet virágait.
Ha hálás szeretet és bánat
Veled mégis virágot hozatott
Halott szívem úgy azt is megérti
Mert míg élt, csak értetek dobogott.
Hozz hát vadvirágokat
Kék búzavirágot, lila veronikát
Melyek ingyen kínálják magukat
Nektárral csábítva lepkék tarka hadát.
Szedd hát színes csokorba inkább
Mezők, rétek pompás virágait
Lassan belőlem nőnek majd tovább
Ha enyészet viszi el e temető sírjait.
Ó szép természet, madárral és erdő
Mit többé már sohasem láthatok
Füleim süketek, két szemem is vak
Deszkák között fekve, velük elporladok.
(Feurabend Zoltán: Végrendelet)
Utolsó kommentek