a csillagokra,
az ég falán
kőkapu
reped
már.
Fáj,
neszez
a távol,
lépcsőn terjeng
ismeretlenül
egy új élet felé.
Elfogytak a léptek,
csak azt hallani,
ahogy a csend
beszélget
némán
még.
Így
oson
az árnyék
a kilincsen,
hogy betekintsen:
fekete-e a fény?
Leveti bilincsét
testérről a lét,
meztelenül
hányódik
szerte
szét.
Csak
társa,
a lélek
ölt új ruhát,
telihold-arcán
a fátyol hófehér.
(Dobosi Andrea)
Utolsó kommentek