-Online -
Nem emlékszem, hogy az életem során valaha is lett volna ilyen, szinte koranyárias meleg novemberben. A nap kellemesen süt, az emberek élvezik, hogy kabát nélkül sétálgathatnak.
Én is közlekedem, intézem, amit kell, járok látogatni az édesanyámat, egy olyan állapotban, amit nagyon nehéz leírni. Már átéltem hasonlót amikor az a másik bennem élt. Most azonban önmagammal élem meg azt, hogy van a testem, a biológiai valóság, amely működik, mint egy beprogramozott robot. Reggel felkelek, fürdő, öltözés, és megindul az életnek nevezett softver bennem. A tudatommal azonban nem bírom követni, és időnként én csodálkozom el azon, hogyan kerültem egy üzletbe, nem tudom, hogyan került a mosott ruha a kezembe, amikor nem is emlékszem, hogy mostam. Ha rámköszönnek, visszaköszönök, de fogalmam sincs, hogy kinek.
A lelkem, vagy a tudatom mintha már elhagyta volna a fizikai valóságot, és teljesen külön életet él. Minden pillanatban vele vagyok, akinek most nagyon de nagyon nehéz lelkileg, fizikailag egyaránt. Emellett a szemem előtt megy végbe a saját édesanyám hanyatlása, és érzem, látom, milyen az, amikor a hozzánk oly közel álló szerettünk már csak létezik.
Esténként olvasok. Verseket és G. naplóit felváltva. Egyes részleteket százszor, ezerszer. Átélve azt, amit ír, olyan érzés, mintha ott lennék vele, mellette. Hatalmas érzelmi hullámokat élek meg.
Valamelyik hajnalban már csak ahhoz volt erőm, hogy a lámpát eloltsam, reggel tudatosult, hogy nyitott ablak mellett aludtam, olvasmányom mellettem a párnán, szemüvegem az orromon.
Aztán megtörtént 6-áról 7-ére virradó éjjel, amiről tudtam, hogy be kell következnie, csak az időpont volt számomra bizonytalan. Egy telefonnal kezdődött, és az lett a vége, hogy lejött az én FiAM, pedig mint mondta, azért nehéz ez neki, mert eltökélte, hogy már nem fogunk találkozni. Ismét tudtam rajta segíteni, hát megtettem, emiatt vállalkozott az útra. Ezzel talán kapott, és adott magának egy kis haladékot. Ha ehhez hozzájárulhattam, az boldoggá tesz. Most nagyon nyomatékosan kértem tőle egy határidő betartását, és ha ennek eleget tesz, megnyugszom, hogy a barátnőmnek egy cseppet sem volt igaza.
Örülök az életösztönének, hogy vannak még tervei, elképzelései.
Mondott valamit a szilveszterrel kapcsolatosan, és nem tudom, mennyire gondolta komolyan, de ezt ígéretnek vettem. Azt, hogy akármekkora hó esik, jön. Ha eljön, azon túl, hogy hatalmas örömet okoz, be is igazolja, hogy a feltétel nélküli bizalmam és hitem abban, hogy nem csak akkor jutok eszébe, ha gond van, nem alaptalan. Persze tudom, sok minden történhet addog, meg már annyi mindent ígért, amit akkor komolyan is gondolt, mégsem lett belőle semmi....
Érzelmileg nagyon sokat jelentett nekem, hogy beszélgettünk, és hogy megsímogathattam a fejecskéjét. Hogy tudtam neki enni adni olyat, amit szeret a késő éjszakai óra ellenére. Hogy kaptam tőle valamit, ami a számára olyan meghatározó nagymamájáé volt.
A fájdalom persze nem szűnt meg, hogy mennyire kusza és zaklatott az élete, hogy arra is készen áll, hogy feladja. Az a legfelfoghatatlanabb számomra, hogy azzal a személlyel van, állítólag attól kért segítséget, akinek a famíliájával egyetemben oroszlánrésze van abban, hogy idáig jutott.
Ha segíthettem, hogy ebben a versenyfutásban időt nyerjen, megérte. Ha egy picit nyugodtabb ettől, annak csak örülni tudok.
Mostmár csak abban reménykedem, hogy tartja az adott szavát. Mindenesetre azóta semmi hír felőle.
Rendbetettem a fiam lakását, most megyek anyukámhoz a kórházba.
Uram, én jó akartam lenni,
Nem az első szóban ismerszik meg egy ember, hanem az utolsóban...vagy a némaságban.
Utolsó kommentek