Tükörcserepek

Minden nap egy másikat várok,
Hol kékebb az ég, pirosabb a hajnal.
Szebben süt a Nap, az emberek jobbak,
S nem kell küzdeni annyi búval, bajjal.

Minden nap egy másikat várok,
Okos napot, hol nincsen már talány.
Minden a helyén van, az ember ügyes,
S boldogulhat végre valahány.

Minden nap egy másikat várok.
Bolond fejemmel még mindig remélek.
És sétálok a szép ábrándok útján,
Mert hiszek az emberben, amíg csak élek...
 (Lévai László: Még mindig remélek)
 

Kacagni nehéz, sírni könnyebb:
Mikor én nagyokat kacagok,
Dermedten menekülnek
Szívembe vissza a könnyek.

Víz-könnyekkel gyászolnak mások,
Az én könnyeim már szárazok,
Bolond és furcsa könnyek:
Vad, nyugtalan kacagások.

Úgy cseng, mint egy babonás emlék,
Riadozón ez a kacagás,
Mintha valami ősi,
Nagy átoknak felelgetnék.
(Ady)

Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt.
Ezer fúvó szélben lakom.
Gyémánt vagyok fénylő havon.
Érő kalászon nyári napfény.
Szelíd esőcske őszi estén.
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben.
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán.
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok.
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog…
Síromnál sírva meg ne állj
Nem vagyok ott, nincs is halál.
(M.E.Frye) 

https://www.youtube.com/watch?v=jynpGNaSAMA

A kis csapat. A gyászmenet.
A néma, néma döbbenet.
Barátok. Árva asszonyok.
A nyári égen ősz zokog.

És zokog és zörög nevem
a koszorún: Jelen! Jelen!
Nem láthattam holt arcodat-
kifosztották a gyászomat.

Most már tudom, miért megyek,
most már tudom, hová megyek,
most már tudom, hol is megyek-
örökkön koporsód megett.

És villoghatnak az egek
tükrei tavaszt vagy telet:
köröttem az az őszi nyár.
Vak szemgödör. Halott sirály

 De ez a nincs! ez a hiány!
e vonító farkas-magány!
ez a négy fal, ez a fedél!-
szívemre tekereg a szél.

Szívem körül süvöltenek
a nem vagy! és a nélküled! -
vánkos fölött és takaró
alatt befú-temet a hó.

Igy fekszem, fekszem egyedül.
Ágyam szélén az isten ül.
Csak néz, mert nincs rám szava már.
Vak szemgödör. Halott sirály

Nem értek én már semmi mást,
nem hallok én már semmi mást,
csak azt a néma suhogást,
azt a szárnytalan szárnycsapást.

Csak azt tudom, hogy visszaszáll
egy szárnyavesztett holt sirály
Lebeg, lebeg, aztán leszáll.
Szívem vak tengerére száll.

(Zelk Zoltán)

„… mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek
bora ecet könnye torma
gyertyájának is csak korma
álldogálhat egymagában
kezében egy szál virággal
mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek…”
(Kányádi Sándor)

 

Ismét "élőben".

Anyukámat átszállították a Belklinikára, majd a Kórház krónikus belgyógyászati osztályára. Naponta kétszer megyek hozzá. Valamelyest tisztult a tudata, a kezét már tudja mozgatni. Annyit érzékel a körülötte lévő világból, hogy nem otthon van. Önállóan inni, enni nem tud, de az ágyon megfordulni sem. Szerencsére semmi fájdalmat nem érez, valószínűleg az agyvérzés a fájdalomközpontját is érintette. Amikor ma délelőtt eljöttünk tőle, sírt. Ez a legborzalmasabb. Talán ő is tudja, érzi......

Tegnap két látogatás között az apukám, a nagyszüleim és a bátyám sírjánál voltunk a fiammal. Sok mindenről beszélgettünk, és régen éreztem magamhoz ilyen közel. Elmondtam neki, hogy semmi pénzem nincs, amit mozgósítani lehetne ha bekövetkezne mamikánkkal az elkerülhetetlen, mert kölcsön adtam. A reakciója, a válasza jó értelemben meglepett, nem erre számítottam.

Este, anyutól hazafelé jövet még volt egy utam...gyertyát úsztatni a Tiszán....a gyertyán egy névvel.... Amikor ott álltam, és a kicsiny lángot a hatalmas víz sodorni kezdte, szinte a semmiből hatalmas villámlás kerekedett. Megértettem a jelzést, és pontosan tudom, hogy mit akart nekem mondani.

Otthon álomba sírtam magam. Napok óta szinte semmit nem alszom, most pótoltam valamelyest. Erőt kell gyűjtenem az előttem álló terhek elviseléséhez és leküzdéséhez, tudom jól, csak nagyon nehéz.

Most eljöttem a fiam holmiját kivasalni, és hihetetlen, de azt mondta, használjam nyugodtan a netet nála, ha ott vagyok és meg akarok nézni valamit, ha már nekem nincsen. Még az eddig féltve őrzött belépési jelszavát is megadta.

Számomra felfoghatatlanul hosszú hallgatás után jelzést kaptam FerifiAMtól is. Nagyon megrázó pár szó, ezer nyitott kérdéssel. Hatalmas aggódással,  kétségekkel, és őszinte segíteni akarással, ha elfogadja. Nagyon félek tőle, megint megy a saját feje után öntörvényűen. Azt tudnia, éreznie kell, hogy ha valaha beszélgetni szeretne valakivel nyíltan és őszintén, mindarról, ami benne van, arról az óriási érzelmi viharról, kétségbeesett rezignáltságról, megtalál mint ahogyan eddig is, és talán a hátam mögött álló élettapasztalattal, gondolkodással néhány őt aggasztó kérdést több oldalról körül tudnánk járni, mint ahogy tettük ezt már annyiszor.
Eddig mellette álltam a bajban, és ezután se lesz másképp.

Így esténkint ha nézem a holdat,
Eszembe jut egy temető:
Nagy sziklák alatt pici sírok.

Az esthomály ha lopva jő,
A magasból a kőszáli sasok
Beleunva röptük meddő körébe,
Leestett szárnnyal, titkon, komoran
Pihenni szállnak a sírok kövére.

Így esténkint, ha nézem a holdat,
Eszembe jutnak mindazok,
Hajdan akikkel együtt néztem,
És akkor hallgatok.

Képzeletem, e kifáradt madár,
Messze sírok kövére ül,
S a lenn aluvók titkos álmát
virrasztja rendületlenül.
(Remenyik)

Nincs időnk. Nincs történetünk.
S mi nincs, az múlhatatlan.

Nem ismerünk erényt, se bűnt
az Örök Pillanatban.
(Fodor Ákos)

Apukámnak és Neki, akik már az angyalok közül vigyáznak rám.

Most, hogy annyi időt töltök a klinikán, nem a megszokott helyeimre szoktam járni megvásárolni az elemi dolgokat.

Ebben a belvárosi üzletben a sorok között sétálgatva, vagy inkább botorkálva megütötte az orromat egy illat, megkerestem a forrását, és legnagyobb meglepetésemre akkor raktak ki egy halom szappant, és közte volt sárgadinnye illatú is, azt éreztem. Nem volt szándékomban, de vettem belőle. Otthon azonnal kibontottam, az egész kis lakást elöntötte a nekem olyan kedves, intenzív illat. Régóta először egy kellemes, megnyugtató érzés szállt meg, aztán....eszembe jutott valami az illat kapcsán, és olyan sírógörcs jött rám, hogy nem tudtam uralkodni magamon hajnalig, csak folyt a könnyem, rázott a zokogás. Amikor már járni kezdtek a trolik, elindultam vissza anyuhoz.

Ha megroggyan a biztonság
s a kétség marja szét lelkedet,
ha földre nyom a valóság,
fogalmazd meg kérdésedet.

Mennyi ki nem mondott érzés,
mennyi elvesztegetett mondat,
mennyi fel nem tett kérdés
és mennyi meggondolt gondolat.

Mint ismeretlen városban
fásultan kóborló idegen,
nem keresel fényt másokban,
nem hiszel embert az emberben.

Kölcsön kulcs hűti markodat,
szíved pedig egyperces viszony.
Csak akkor kérdezz súlyosat,
mikor elhiszed a válaszom.
(Gergely I.)

Nagyon rosszul alszom, és akkor is szörnyű álmok vergődésében ébredek.

Pár napja álmomban egy megtörtént eset játszódott le, amely akkor, amikor történt, nagyon kedvesnek tűnt, de mostanára eléggé átértékelődött.

Valaki azt mondta nekem a kocsija mellett állva, már elmenőben, hogy te jó és önzetlen vagy, és vigyázz, ki ne használjonak az emberek.
Akkor a féltő aggodalom hangját éreztem ki belőle, igaz emberséget. Sajnos ilyen vagyok, nem akartam tudomásul venni a figyelmeztető jeleket...

- Idefigyelj – mondta komoran -, ha egyszer megígérted valakinek, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszel, és nem vagy ott időben, csak két mentséged lehet: meghaltál, vagy olyan beteg vagy, hogy mozdulni se tudsz! Hogy nem haltál meg, azt látom. Nos, mi a betegség, hadd hívjam a doktort?!
Elmondtam neki szorongva ott a sötétben, hogy mi történt. Nagyapám szó nélkül végighallgatott. Mikor aztán kifogytam a szóból, megszólalt. Súlyos, lassú beszéddel.
- Idefigyelj – mondta. – Vannak emberek ezen a földön, akik úgy dobálják ide-oda a szavakat, meg az ígéreteket, hogy azoknak semmi értékük nincsen többé. Mi, Wassok nem ezek közé tartozunk. Ha mi mondunk valamit, az áll, mint a sziklakő. Ha mi a szavunkat adjuk, azt tartjuk is, ha belepusztulunk is! Érted?
- Értem – hebegtem megrendülve.
- Dehogyis érted – csapott le reám a szava -, de elmagyarázom úgy, hogy megértsed. Látod itt a mellényem zsebében az aranyórát? Nagyapámtól kaptam, amikor leérettségiztem. Amikor leérettségizel, a tied lesz. Ez az óra számomra minden csecsebecsénél értékesebb. De ellophatod. Visszaadhatod, vagy megtérítheted az árát. Ellophatod valakinek a lovát, a tehenét, ökrét, vadászpuskáját. Mindenét ellophatod és visszaadhatod megint, vagy megtérítheted az árát. Csak egy valamit, ha ellopsz valakitől, nem térítheted meg soha. S ez az idő! Ha valakinek az idejét lopod, azt úgy megloptad, hogy soha jóvá nem teheted. A várakozásban eltelt időt semmi hatalom a földön nem hozhatja vissza. Nincs, eltelt, vége. Örökre elveszett, és te voltál az, aki a jóvátehetetlen veszteséget okoztad. Érted?
Értettem. Úgy megértettem, hogy attól a naptól kezdve, ha valakinek szavamat adom, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszek – akkor már ott vagyok öt perccel azelőtt, még ha vénasszonyok esnek is az égből, ahogy drága jó nagyapám szokta volt mondani. Erre neveltem gyermekeimet és unokáimat is. Nem azért, mert késni neveletlenség, hanem mert több annál. Aki öt percet késik, az öt percet ellop valakinek az életéből, amit nem tehet jóvá soha.
- A megbízható embert még ellensége is tiszteli – mondta volt nagyapám -, mert a megbízható ember a társadalom sziklaköve, amire országot lehet építeni. A többi szemét, amit elfú a szél…

(Wass Albert: Nagyapám tanítása)

 Az állat önzetlen és önfeláldozó. Szeretetében van valami, ami szíven ragadja azt, akinek gyakran van alkalma az ember könnyelmű barátságával és nyomorúságos hűségével találkozni.

(Edgar Allan Poe)
 

Ferinek, bár nem hinném, hogy mindent másokra lehet kenni......

Megint online.

Nemrég azt írtam, nem tudom, mi jöhet még. Most éppen az következett, hogy az anyukámat 25-én a klinikán agyvérzés érte, a jobb oldala teljesen lebénult. Én vettem észre, amikor mentem látogatni. Azóta napi 12-16 órákat vagyok vele, mellette. Nem sokat segít rajta, de ha időnként kitisztul a tudata és megismer, legalább tudja, hogy nincsen egyedül. Eléggé kilátástalan a helyzet, de én reménykedem....

Haza kellene mennem, de éreztem, hogy be kell néznem ma a netre, és megint jó volt a megérzésem.
Még írok ezt-azt ide, bár nem mindet jelentetem meg, ahogy mostanában sűrűn előfordul. Akinek igazából szól úgysem kíváncsi rá, meg a mostani lelkiállapotomhoz sem illenek nagyon a régebben feltett dolgok.

Bízom benne, hogy egyszer majd megmutathatom mindet.

Egy velem megtörtént eset okán évtizedek óta fel-felmerül bennem egy kérdés, ami azóta sem hagy nyugodni. Valaki miatt újra eszembe jut, érdekesen ismétli magát az élet.

Előre bocsátom, nem ismerem a helyes választ, csak a pro és kontra érveket tudom ütköztetni annak előre bocsátásával, hogy a boldogsághoz senkinek a jogát nem vitatom el, sőt...

A kérdés az, hogy egy olyan ember, aki a jelenlegi állás szerint gyógyíthatatlan, de kezelhető betegségben szenved, mely betegség idővel elég sok kísérőbetegséget generál, mennyire tervezhet hosszú távra, különösen a párkapcsolat, a családi élet terén.
Arra gondolok, hogy ha igazán szeretek valakit, nem önzés-e magamhoz kötni, miközben tudom, hogy talán soha nem élhet velem, mellettem felhőtlen életet. Ha az a másik szeret, akkor folytonos aggódás lesz az élete, elfoglaltságainkat, programjainkat a pillanatnyi állapotomhoz igazítjuk folyton. Akit szeretek, állíthatom-e egy olyan jövö elé, melynek bármelyik pillanatában áplómmá kell válnia, még akkor is, ha ő ezt teljes természetességgel vállalja? Tehetünk rá ekkora terhet? De szerethetünk-e valakit őszinte szerelemmel hosszú távon, aki beteg, gondoskodásunkra szorul anélkül, hogy ez az érzés lassacskán át ne változzék önként vállalt feladattá, amolyan belső indíttatásból jövő becsületbeli, emberi kötelességgé?
Meddig lehet megkívánni mint nőt/férfit egy beteg embert? Lehet-e élvezni mindig a közelségét, az érintését?

Gondolhatok-e gyermekre, akit lehet, hogy fel sem tudok nevelni, és aki abban nő fel, hogy az egyik szülője milyen sokat vállal, milyen heroikus küzdelmet folytat a családért, beteg társáért, a "minden rendben van" illúziójáért? Kárhoztathatom-e a szeretteimet arra, hogy végigasszisztálják a hanyatlásomat, jobb és rosszabb közérzetekkel tarkított életemet, a lassú leépülésemet? Megtehetem-e ezt annak tudatában, hogy mindenféle statisztika szerint az ilyen betegséggel rendelkezőknek hozzávetőleg 20 évvel rövidebb a várható élettartama? Biztosan azt az életminőséget élik mellettem, amit adni szerettem volna nekik, amire vágynak?
Hangsúlyozom, tudom azt, bárkivel bármikor történhet valami, ami megváltoztatja az ember egészségét, életét, de most arról beszélek, amikor valaki már eleve beteg, visszafordíthatatlanul.

Másik oldalról a szeretet erőt ad. Erőt ad a továbbiakhoz, a nehézségek leküzdéséhez és elviseléséhez. Az igazi szeretet összetart, a baj méginkább összekovácsol. A jó napokat, órákat, pillanatokat jobban megbecsülik azok, akik tudják, bármikor jön a rosszabb.
Aki a betegsége tudatában is vállalja a másikat, nem mártíromságot vállal? Szerintem eszébe sem jut. Legfeljebb hatalmas elszántság és lelkierő kell hozzá. Akkor sem érezzük magunkat mártírnak, ha a szüleinket, a gyerekünket ápoljuk, egyszerűen akkor ez a dolgunk. 

A saját életemben sem tudtam a helyes választ, amikor ez aktuális volt, és most sem tudom. Talán jobb, ha az, aki ebben benne van, nem is gondolja  így át. Bár aki nem csak a mának él, hanem felelősséget is érez az iránt, "akit megszelídített", nem kerülheti el ennek átgondolását, mérlegelését sem. 
 

Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

(Ady)

A barátnőm nemrégen feltett egy kérdést. Nagyon kemény volt, de kettőnk közül mindig is ő volt a realista, a gyakorlatias.

Megkérdezte, meddig véded ezt a fiút, mikor leszel képes bevallani magadnak, elismerni, hogy kihasznált, majd amikor már nem volt szüksége rád, lelépett, és éli az életét? Mikor ismered el, hogy egy önző, jellemtelen ember, aki csak a saját érdekeit nézi?

Ő persze nem tudja az előzményeket, a megismerkedésünk részemről fájóan tragikus történetét. Azt érzem, most adja nekem vissza, és akkor egy szavam se lehet.

Azt viszont a lelkem mélyén érzem, hogy Terinek valamelyest igaza van. Az, hogy nem ad életjelt magáról, hogy az általa tervezett és megadott határidők úgy múlnak el, hogy egy szót sem szól, alapvető intelligencia kérdése. Az meg, hogy még a telefont sem veszi fel, minden épeszű emberben azt az érzetet kelti, hogy esze ágában sincs a pénzt visszaadni. Remélem, ennyire mélyre még nem süllyedt.

Én azonban hiszek neki, mert hinni akarok. Mert ő volt az, aki életem legnagyobb terhétől megszabadított május 28-án, amikor a történtek után is felkeresett. Tudom, mennyire zűrös ember, hogy nem mindig mond igazat, hogy mennyire könnyen ígér, amit azonnal el is felejt. Egyszer meglepődött, amikor azt mondtam neki, hogy egy nagy dumás fiú, nem kérdezett rá, hogy miért állítottam ezt, mert tudja magától is. Csak azon döbbent le, hogy neki ezt senki nem mondta. No igen, de kevesen ismerték úgy, mint én. Legalábbis szeptember 16-ig, azóta én sem vagyok benne már teljesen biztos.

Nagyon kíváncsi vagyok, mi fog történni, mikor mutatja meg az arcát. A körítést jó előre megkomponálja majd, annyira ismerem. Hogy a barátnőmnek mit mond, az ő dolga. Nekem jobb, ha nem mond semmit, mert úgyis megérzem rajta, ha nem igaz, mint ahogy megéreztem eddig is, és az csak még jobban fáj. Ezért kértem tőle, hogy vagy az igazat mondja, vagy ne mondjon semmit. Lehet, hogy most ehhez tartja magát, és ezért tűnt el, mert az igazságot nem tudja vagy akarja kimondani???

Azt mondtam neki, hogy a fiamként szeretem, és úgy is gondolok rá. Az ember ilyet nem mond felelőtlenül vagy vaktában, csak ha valóban a lelke legmélyéről fakad. Ezért mondtam neki, hogy ha szüksége van rám, megtalál, az ajtóm nyitva áll előtte, míg élek. Ezért, a legbelülről jövő indíttatásból segítettem neki, amikor és amíg tudtam.
A fiaink lehetnek akármilyenek velünk, a szeretetünk soha nem fog elmúlni, bármilyen érthetetlen is ez sokaknak... a csalódottság viszont megmarad bennünk örökre. A hittel együtt, hogy lesz ez másképp is.

Sohase értjük meg a másikat, sohase ismerhetjük meg akaratának, vágyainak minden hullámzását, sohasem sejthetjük a másik lelkének misztériumát, bármily közel érezzük is hozzánk.
(Guy de Maupassant)

Ennek a megállapításnak az igazsága már többször is igazolódott a saját életemben.
Aki ennek az ellenkezőjét hiszi, álomvilágban él, és önmagát ámítja csak.

Ismét online, és nem tudom, legközelebb mikor lesz erre alkalmam...

Holnap vagy holnapután adják haza anyukámat, és akkor megkezdődik a 24 órás szolgálatom. Amióta a baleset történt vele, szinte alig aludtam valamit, mindig az jár a fejemben, mit és hogyan kell majd tennem, hogy neki jobb és könnyebb legyen. Meg az is, hogy miből. Már átrendeztem a lakást a lehetőségeimhez és erőmhöz mérten az ápolásához, de még sok minden kellene.

Megírtam egy levelet sírva, és a címzett helyzetén és jószándékán múlik, tud, vagy akar-e a mostani helyzetemen segíteni kicsit. Egy röpke telefonnal reagált pár nap múlva, és felcsillant egy halvány reménysugár. Annyit mondott, a héten intézi, de pénz azóta sincs a számlámon. Nem tudom, hogyan tud tükörbe nézni, és hogyan számol el azzal az állítólag nagy lelkével, amikor jól tudja, hogy vannak, akiknek napi megélhetési gondjaik vannak miatta?
Olyan kétségbeejtően furcsa volt az egész beszélgetés, de legalább tudom, hogy él. A végén azt mondta, majd beszélünk. Amen. Jó lenne nagyon, de beírtam magamban ezt is az ígéretek hosszú listájának a végére. Ahogy ez a lista nő, a szavahihetősége úgy csökken, és nem csak az én szemeben,

A lelki állapotomhoz nagy "segítség" volt, amikor egy ismerős azt mondta, hogy ebben a korban ebből a helyzetből már nemigen fog talpra állni az anyu, és készüljek fel a legrosszabbra. Tudom én, hogy egy 80. évében járó ember előtt már nem sok jövő áll, de valahogy érzem, hogy nem most fog bekövetkezni. Még nincs rá felkészülve, még nem jött el az ideje. Aztán az villant az agyamba, hogy most még a végtisztességet sem tudnám megadni neki egy fiatalember nemtörődömsége miatt. Nem kívánom senkinek, hogy átélje ezt az érzést.

Egyetlen ember van, a gyermekkori barátnőm, aki szinte a testvérem, aki naponta hív, tartja bennem a lelket, akivel tudok beszélni arról, ami bennem van. Arról is, hogy ha anyu egyszer elmegy, az én feladatom véget ér ezen a földön.

Így telt a hetem, napközben szaladgálással 2 látogatás között, aztán meg főztem is, fogalmam sincs miért, és kinek. Egyszerűen talán azért, hogy elfoglaljam magamat. Szinte csak olyasmit készítettem, amit jóízűen megevett még nem is olyan régen az én drága fogadott fiam. Amikor elkészültem, leültem a konyhában, és jól kibőgtem magam. Az ételhez hozzá se tudtam nyúlni, naponta odaadtam a hajléktalanoknak.

Elolvastam a leveleimet, senkiről egyetlen jó hír sincsen. Sanyi barátom még az iwiwről is törölte magát, teljesen maga alatt van, tele alapvető gondokkal....

Klárika is kérdezte többek közt azt is, hogy van az a fiú, akinek dedikációt kértem tőle. Nagyon megfacsarodott a szívem. Mit mondjak neki? Megírjam, hogy tojik a fejemre, és mióta mindenemet odaadtam neki, emberszámba se vesz? Vagy hazudjak neki egy ilyen ember miatt?

Ha majd tudok, és ha még élek, majd jelentkezem. Január 17-ig mindenképpen. Utána a vízözön.

Ma éjjel álmomban levelet álmodtam
néked.
Különös levél volt, papírja, betűje
fénylett.
Csak írtam, csak írtam, már volt a levél vagy
száz sor,
de bármit akartam, mindig csak azt írtam:
Gábor!

Ó, mi mindent írtam, a szívem a papíron
vérzett.
Mielőtt meghalnék, ugye hogy látlak még
Téged?
De köztünk a távol, a szörnyű, a kegyetlen
távol,
és írtam és írtam, már több volt a levél, mint
száz sor.

Csak írtam, csak írtam, a levélből hosszú
regény lett,
már pirkadt a hajnal, míg végre a levelem
kész lett,
és olvasni kezdtem, és olvastam, olvastam
százszor,
de nem volt más írva a sok, sok papírra, csak:
Gábor!

Ó, Gábor, ó, Gábor! Így sikoltott benne a
lelkem,
csak ezt tudtam írni, a tollamat bármint
vezettem,
és szememből akkor, jaj, hullani kezdett a
zápor,
a levélre hullott, és mind elmosódott a
a száz sor...

Csupán egy szó fénylett, de te az egészet
megérted, megérted,
GÁBOR!
(Várnai Zseni)

Az együttlét boldogságát csak az ismerheti meg igazán, aki újra és újra magára marad.

(Erich Maria Remarque)

https://www.youtube.com/watch?v=t3rluBFlkhM&feature=related

Mese volt csak, úgy hiszed, az egész életed,
s róla csak a fű zizeg múló éneket.

https://www.youtube.com/watch?v=SzJPlE-QXJk&NR=1

Nem leszek hűtlen hozzád kedves naplóm, de nem fogok tudni  feljárni ide. Egyrészt azért, mert a gépem kinyúvadt, másrészt időm se lesz  bemenni netcaféba, legfeljebb hetente egyszer, ha anyut kiadja a klinika. A gépemen maradt illusztrációkat sem tudom már feltölteni ... A net előfizetését is le kell hogy mondjam, mert minden fillérre szükségem van. Nagyon sajnálom, mert van a gépemen pár olyan dolog, amit nagyon szerettem volna átküldeni valakinek, mert tudom, hogy igencsak örült volna neki. Bár  ki tudja....

Még jó, hogy elég sok képet, zenét, verset feltettem előre, így azokat csak meg kell jelentetni.

Nagyon magam alatt vagyok anyukám miatt is, és úgy minden miatt. Azért is, mert az az ember, akit a fiamként szeretek, és aki tudta, hova kell fordulni, amikor bármi gondja volt, most a homokba dugja a fejét, és nem foglalkozik vele, mennyit aggódom érte, egy levélre sem méltat, hogy tudjam, él legalább...

Ennyire nem változhatott meg....nem létezik....mert ez már nem ő. Nem tudom mi történt, hogy ilyen érzéketlenné vált azok irányába, akik önzetlenül mellette állnak, és miért nem fogadja el a további, elsősorban a betegségeivel kapcsolatos segítséget.  Az végképp nem fér a fejembe, hogy nem csak engem "felejtett el", hanem azt az orvost is, aki egészségileg támogatta, hogy a többiről ne is beszéljünk.

Persze lehet, hogy találkozott valakivel, és most úszik a boldogságban, hiszen mint mondta, akkor "minden róla szól". Vagy éppen nincs senkije, és ezért, a társtalanságtól fordult ki önmagából... a végén még ebbe fog belebetegedni szegénykém...
Ha így van, labilis egészséggel, zűrös élettel, lelki és testi magányban nagyon nehéz...
Remélem, nem az egészségével vannak olyan gondok, hogy a minden mindegy állapotába került.

Ha nem, vagy nem csak a boldogságban úszik, hanem az adósságban is,  semmiképpen nem menti fel az alól, hogy életjelet adjon magáról.

Egyszer azt írta nekem, a számára legfontosabb három ember, akik sajnos már nem élnek, mindig vele van.  Nem tudom, most hogy tudna a "szemükbe nézni", és nem hiszem, hogy édesapja és a nagyszülei nem forognak a sírjukban, ha látják onnan fentről őt....

Azt is tudom, hogy egyes pillanatokban a lelke legmélyén ő is érzi ezt, és fáj neki nagyon.

Gyermekjátéknak nőtt gyümölcs,
kavicsa őszi fának,
lehull, koppan a gesztenye -
sosem leszek oly fáradt,

sosem leszek olyan öreg,
hogy ne hajoljak én le
gyepre, avarra -
mindig az emlékezés vizére.

Lehajlok érte. Fölveszem.
Elhajítom és látom,
ott száll, süvít már az egen,
túl minden planétákon,

túl minden csillagrendszeren,
hogy odaérjen végre,
mi csillagoknál távolibb,
gyermekkorom egére.

(Zelk Zoltán: Gesztenye)

Felkel a nap minden reggel - hűségben
Beragyogva eget-földet - szépségben
Ébredezik már a világ - kedvesen
Elpihennek a csillagok – csendesen
(Őri István)

Újraolvastam J. Steinbeck: Édentől keletre c. művét. Igaz az, hogy akárhányszor elolvas valaki egy remekművet, mindig más-más szépséget, igazságot, érdekességet talál benne. Én most erre bukkantam:

Tudja - kezdte tétovázva -, nem sok dolgot kívántam életemben. Nagyon korán megtanultam, hogy nem jó, ha az embernek kívánságai vannak. A kívánság jól megérdemelt csalódást hoz, semmi mást.

https://www.youtube.com/watch?v=XW7HnwWmUp0&feature=related

Úgy vártalak, virághullásnak,
Bús hervadásnak ünnepei!
Úgy vártalak, örök enyészet
Édes gondjának fellege...
Úgy vártalak... és itt vagy végre,
Van ami fásult lelkem tépje,
Hozsánna néked, elmúlás!...

Az őszi fényt láttam először.
Bölcsőmre bús mosolyt vetett,
Akkor zizegtek halkan búcsút
A sárgult, hulló levelek,
Amikor még örök törvényed
Nem ismertem, változó élet...
Hozsánna néked, elmúlás!...

Az örök halált ismerem csak.
Oly édes bánat ez nekem.
Én csak lemondani tanultam,
Mióta rovom életem.
S ha elér a létezők vége,
Bús, őszi szél édes zenéje
Csengjen fülembe csendesen
Hozsánna néked, elmúlás!...

Itt is olyan, olyan a nap sugára,
Mint messze, otthon: fényes, ragyogó.
Hogy itt a vég - jól tudja - nemsokára
És mégis vígan táncol a bohó.
Itt is olyan, olyan az én szívem még:
Hiú reménnyel mély sebet takar
S bár érzi jól az elmúlás keservét,
Lemondani még nem bír, nem akar!...
(Ady)

Mi van, ha nincs senki? Mi van, ha úgy éljük le az életünket, hogy senki sem vár?
(Ház a tónál)

Sajnos anyu nem esett át a műtéten, csak ma. Előbb az eredményeinek kellett olyanoknak lenni, hogy elvégezhessék rajta.  Addig maradt a mozdulatlanság, a fájdalom, a teljes kiszolgáltatottság.
Napjában kétszer megyek hozzá, közte intézem, amit kell. Azt érzem, minden ellenem esküdött.
A jövő hét után jön a nyugdíja, és mivel nem tudtam rávenni, hogy csináljunk neki folyószámlát, majd kibekkelhetem a postást is. Kénytelen is leszek, mert abból tudom megvenni, ami kell a hazajövetele után.

Most nagyon kellene a "pár napra" kölcsönadott pénzecském egy kis része. Akit kisegítettem vele, nagyon jól tudja, hogy nem maradt semmim, és csak azt kértem, annyit juttasson vissza mielőbb, amiből minimálisan meg tudok élni. Azt is mondta, el sem hiszem, mennyire nyomasztja őt ez a tartozás.
Biztosan ezért tűnt el, ezért nem jelentkezik és ezért nem lehet elérni.

Biztosan ezért került a be nem tartott ígéretek közé az önként vállalt határidő, amit annak mondott, aki nálam sokkal többet segített rajta. Nem hiszem, hogy az ilyesmit el lehet felejtenie egy hiteles embernek. Ha él, nem hiszem, hogy ne lett volna annyi ideje és ereje, hogy csak azt jelezze: most nem megy a dolog. Ennyi lenne a minimum.

Én nem fogom keresni, mert nem tudom, mi van vele. Ha akar, majdcsak ad életjelt magáról.
A legutolsó, "nem vagyok jól" információ nem túl megnyugtató, de jól emlékszem arra, hogy akkor sem volt sok esetben "csúcsformában", amikor neki volt fontos a segítség, és akkor tudott szólni, és jönni azonnal.

Egyszer azt kérdezte tőlem: ugye, te hiszel bennem? Akkor azt mondtam, hogy igen, és ez most sem változott. Hiszek akkor is, ha ezért bárki bolondnak tart, és akkor is, ha rajtam kívül ezt senki nem tenné. Hiszek akkor is, ha őt ez legkevésbé sem érdekli, és akkor is, ha netán eszébe jutok, és csak jót mosolyog rajtam.
Hiszek akkor is, ha minden ellene szól. Mert ez az igazi és mély hit, amit csak nagyon kevesek iránt érez az ember. A viselkedésére ettől függetlenül se magyarázat, se mentség nincsen ha életben van, de érzem, hogy nincs baj, csak úgy tesz, mint aki elfelejtette az egészet azzal a (jelen esetben) két emberrel együtt, akik gondolkodás nélkül mellette álltak, amikor bajban volt.